Gyermekkoromban egy olyan szakmáról álmodtam, amely nem jön velem szembe minden utcasarkon és amelyből ha felnövök meg tudok majd élni, el tudom tartani belőle családomat. Általános iskolában még törtem rajta a fejemet, hogy mihez is kezdjek felnőttként, majd elfelejtettem „gyermeki” vágyaimat és szüleim várakozásának és tanulmányi eredményemnek megfelelően gimnáziumba, majd főiskolára mentem. Eltelt az életemből közel 35 év, mire ismét eszembe jutott gyermekkori álmom. A fővárosban sétáltam egy régi barátommal az Izabella utcában, amikor a cipészetből a nyitott ajtón keresztül megcsapott a bőr illata. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit is kellett volna tanulnom és mi lett volna az a szakma, ami sajnos eléggé emberhiányban van országunkban. Emlékszem gyermekként még kisvárosunkban is volt egy idős cipész bácsi, akihez imádtam járni, de akkor még nem értettem, hogy miért. Mára összeállta a kép! Azt hiszem, holnap be is megyek a budapesti cipészetbe, és megkérdezem, hogy ilyen idős fejjel kilehet-e még tanulni a cipész szakmát valahol.
Leave a Reply
You must be logged in to post a comment.